A régi világban, volt egy hely ahová szinte minden nap betértem munka után. Edzeni, szaunázni...
Amikor villámcsapásra megváltozott az életem a legnagyobb félelmem az volt, hogy soha nem lesz a régi.
Mit féltettem? Hogy soha nem fogom már magam egészségesnek látni és soha nem lesz már olyan felhőtlen minden, mint a diagnózis előtt.
Nyilván alapos okom volt ettől félni.
A teremben az évek során ismerősöket, barátokat gyűjtöttem.
Amikor itthon a kezeléseket, műtéteket hevertem ki néha eszembe jutott, hogy valószínűleg meg sem fognak ismerni, ha petoppanok a dolgok végeztével.
Persze, azóta már visszatértem sokkal lazább üzemben.
A félelmem pedig, hogy soha semmi nem lesz már a régi beigazolódott.
Mert sokkal könnyebben mondok Nemeket és Igeneket. Ez sokkal tartalmasabb életet tesz lehetővé.
Az pedig, hogy milyen közvetlen, emberi kapcsolatok alakultak ki ezen a helyen, mi sem jelzi jobban, hogy hónapok után is nevén szólítják az embert és pont olyan közvetlenül teszi fel a kérdést egy kedves ismerős.... nincs egy zoknid, mert randim lesz.... és elfelejtettem hozni.
A választ szerintem tudjátok, zoknim nincs, csak turbánom.
